"A rémtörténetek megvalósult éjszakája"
című fejezetből

    A következő pillanatban egy állat rontott ki a fák közül és eszeveszett iramban felé tartott. Még fel sem ocsúdhatott a riadtságból, már ott volt előtte, pár lépésre tőle.
     - Ez csak egy vadkan! - söpört át az agyán a felismerés, ami az első másodpercben még megkönnyebbülést hozott, de aztán hamar rádöbbent, hogy az ő helyzetében mindkettő végzetes, akár a vaddisznó, akár óriáshüllő támadja meg.
    Megint tehetetlen volt. Rövid időn belül már másodszor ebben az ártatlannak tűnő erdőben. Elfutni szintén nem maradt ideje, de ereje sem. A végzetes pillanat előtt azonban az állat megtorpant és hirtelen irányt változtatott. Rémült horkantás hagyta el a torkát és inalt volna visszafelé, de hiába.
    Későn vette ugyanis észre, hogy a fák közül egy nála erősebb vad rontott rá, hatalmas iramban, ami elől nem lehetett elmenekülni. Egy szemvillanás alatt érte utol a végzete, mely nem volt más, mint az óriáshüllő...

                                                                       ***

    ...  Közvetlenül a vízesés kitörő zuhataga fölött álltak. A víz óriási erővel zúdult ki a hegyből, és szorgalmasan töltötte a folyót, aminek az útját még az éjszakai fényben is kilométerekre lehetett látni onnan. A folyó a tengerig kígyózott, mely végtelennek tűnő víztömegével körbehatárolta az egész földrészt.
     - Nézz körül George! - lendítette Yndea körívesen a botját. Ez a föld itt előttünk Prupedy-Ayna, a hüllősziget - dörögte a messzeségbe olyan erővel, mintha maga a hegy szólt volna. - A prupedy, hüllőt jelent. Ez az ő szigetük, és én vagyok az, aki megőrzöm számukra a békét - mondta, majd a folyóra mutatott...

                                                                       ***

    ... - Hogy ért ezt? A birtokomhoz nem tartozhat egy sziget, amikor azon az egy pocsolyán kívül nincs más víz! A sziget azért az, mert körbeveszi a tenger! - vitatkozott, pedig sejtette, hogy semmi értelme.
     - Igazad van, George, de ebben az esetben el kell térnünk a tanulmányaidtól. A keleti szigetrész térben eltolódott kissé, és átcsúszott a te világodba. Ezáltal nem a sziget tartozik a birtokodhoz, hanem az tartozik a szigethez. Ugyanez a helyzet a tavaddal, az Era duomyval is. Azért mutattam meg neked mindkét állapotában, mert szeretném, ha közelebbről is megismernéd majd evilági földünket is.

                                                                       ***

    ... Lassan lépkedett vastag, kettéágazott markolatú botja segédletével. Néhány lépés után azonban megállt és megfordult, mialatt az alakja elhalványodott és áttetszővé változott, a merev támasztékával együtt, ami azon nyomban megelevenedett és egy kétfejű kígyó lett felőle. A hüllő villámgyorsan felsiklott Yndea szellemtestére és áthurkolta a derekát, végül pedig rátelepedett saját képmására, amit az átváltozás előtti állapotban még tökéletesen lehetett látni. Mikor a kígyófejek Yndea homlokára értek, azonnal fel is ágaskodtak, gyönyörűen kifeszített csuklyáikkal...

***
 "Új iskola"
című fejezetből

    ... Az alagútból szöszölő motoszkálás zaja érkezett, amit vinnyogó krákogás és szuszogó hörgés fűszerezett. A hangok többnyire váltakozva hallatszottak, de néha egyszerre is, amiből arra lehetett következtetni, hogy több ismeretlen élőlény közeledett a szoba felé. Árgus szemekkel figyelt, és biztos ami biztos, a sarokba hátrált.
     - Illúzió! Nem lehet más! A tanulók elijesztésére készítették a szerkezetet - töprengett magában, de a következő pillanatok szintén megdöntötték a feltételezését.
    Fejmagasságban egy hosszú orrú, ököl nagyságú gyíkpofa kukkantott ki a fal mögül, és amikor meglátta őt, vinnyogó kacajba kezdett...

***
 "Újabb álom"
című fejezetből

    David egy percig sem gondolkodott, tudta, mit kell tennie. Nem törődve ellenségeivel, kihámozta magát az ágak fogságából, és négykézláb, mint egy kutya, elébe futott a kis gyíknak. Amint odaért, egy gyors mozdulattal elkanalazta a kis hüllőt üldözője elől, majd felpattant, és sebtében fordult is vissza a barlangnyílás felé.
    Az elszalasztott préda miatt a kígyó megfeledkezett a további óvatosságról, és újból támadt. Vele egy időben azonban az óriásgyík is megindult, így David a két fenevad közé került, kezében a védencével. Ijedtében felkiáltott, mert sem a futásban, sem az esetleges párharcban nem voltak esélyei. Az óriásgyík egy pillanat alatt ért mellé, mint ahogy a kígyó is, amit nem látott ugyan, de a bozótra vetődő árnyékból tudhatta, hogy már a feje fölé emelkedett.

***
 "George Ashton kérése"
című fejezetből

    ... Üresnek látta a székeket a pad mögött, amiből joggal feltételezhette, hogyha ülne ott valaki, akkor már megérkezett volna. Rápakolt a padra, és leült az egyik székre.
     - És ha az a hely már foglalt? - bömbölt utána Scott.
     - Ha az illető nem néma, akkor szólni fog, hogy a helyére ültem - felelt körbenézve Dave, hátha mégis akad egy jelentkező.
    Szerencséje volt, annál a padnál nem ült senki.      - Oké, a te bajod! - dörmögte Scott. - Egész évben egyedül leszel, de ne hidd, hogy csak a padban! - hangzott az öntelt fenyegetés, mire ő is gúnyos választ adott.
     - Még téged is érhetnek meglepetések! - kezdte kipakolni a fontosabb dolgait, mintha a társai a világon se lennének.
    Scott még folytatta volna, de Russel megfogta barátja karját, és egy - Hagyd a fenébe! - megjegyzéssel kihúzta az ajtón.
    Amint kitették a lábukat, egy szöszi lány - aki az évnyitón védelmébe vette őt - a középső padsorból felkapta a holmiját és átült vele pont elé. Onnan szólt át a barna hajú barátnőjének.
     - Idén is mellém ülsz, Hedvig? - kérdezte, mire a lány válaszként mellételepedett mellé a másik székre.
    A szöszi hátrafordult.      - Szia David! Én Mary Coldwell vagyok, ő pedig a barátnőm, Hedvig Pullman. Jól választottál, hogy mögénk ültél. - méregette őt mosolyogva, a bemutatkozás közben.
     - Sziasztok! Sejtettem, hogy ez jó hely - derült fel ő is, miközben a két fiú is visszatért a terembe.
    Scott megnyúlt arccal, felháborodva förmedt rá a lányokra...

***
 "A rejtélyes támadás"
című fejezetből

     - Volt már valaki alagútban? - kérdezett körbe Mr. Norton
     - Igen, a vidámparkban! - üvöltött fel Young, majd hatalmasat nyerített saját ökörségén.
     A tanár csóválta a fejét, és mosolygott a többiekkel együtt.
     - Tehát senki - összegezte a tényeket. - Nem baj, majd talán együtt. Remélem, a fegyelem is akkora lesz, mint a lelkesedésük! Az idétlen viselkedés csak bajt okozhat.
     - A legfontosabb, hogy legyen nálunk lámpa! - kiáltott valaki.
     - Valóban, de a fény még nem minden. A sötét falak közt az ember teljesen elveszíti az idő- és a térérzékét.
     - Vigyünk órát és iránytűt! - jött egy újabb ötlet.
     - Okos, de attól még óvatosnak kell lennünk. A hegy alatti alagutak elágaznak, elkanyarodnak. Egy-két sötét elágazás, és már nem is emlékszik rá az ember, hogy melyiket járta be.
     - Meg kell jelölni a falakat.
     - Jól mondja, Mr. Scott! - bökött felé Mr. Norton, mint egyetlen tanár, aki magázott minden diákot. - A jelölést már az induláskor el kell kezdeni, de mi van akkor, ha elfelejtkeztünk róla, és eltévedtünk?
     - Napokig bolyongunk..., majd felfaljuk egymást - röhögött Russel, mire a háta mögött ülő Young rácsapott a vállára.
     - Őrült vagy Sam! - hahotázott a többiekkel együtt.
     - Tanár úr, került már ilyen helyzetbe? - sipított Eva Forman.
     - Volt olyan, hogy eltévedtem...
     - Másokkal együtt?
     - Olyan is volt már... - ismerte be Mr. Norton.
     - Ugyanannyian jöttek ki, mint amennyien bementek? - szakította félbe kajánul Scott, de Russel arra is rátett egy lapáttal.
     - Lehet, hogy elköltöttek egy finom baráti vacsorát... - susogta kísérteties hangon, majd hanyatt vágta magát a röhögéstől, ami már Mr. Norton arcizmait is nevetésre serkentette.
     - És még magukkal menjek el barlangi sétára! - élcelődött szemtelen diákjaival, de az se maradt válasz nélkül.
     - Velünk nincs baj, a tanár úr szokott eltévedni.
     - Vicces - húzta szélesre a száját a tanár. - Megnézném, hogy mit tennének egy kilátástalan helyzetben!
     - Én rajzolnék, mint az ősember - nyomult Young az újabb észbontó ötletével.
     - Mit rajzolna?
     - Az ősember állatokat rajzolt, mert azokért fohászkodott. Én hamburgert rajzolnék...
     - Ez egy állat! - dörgött körbe Russel.
     - Oké, akkor kiabálnék... - módosított Young.
     - Kinek te idióta? - kérdezett vissza Scott.
     - Hát... tudja fene... csak úgy - motyogott, majd nyerített...

***
 "Az Ezermester"
című fejezetből

     -Jó reggelt uram, kérdezhetnék valamit?
    A férfi kissé háttal, kényelmesen hátradőlve ült a székén, és egy újságot lapozgatott. - Add elő! - tolta ki magából a választ lezseren a válla fölött úgy, hogy még csak fel se nézett.
     - Egy fontos dologról lenne szó - próbálta magára vonni a portás figyelmét.
     - Ami az egyiknek fontos, az a másiknak jelentéktelen apróság - duruzsolta a férfi az orra alatt, éppen, hogy ki nem mondta: engem nem érdekel a problémád.
    David csípőre tette a kezét és halkan bosszankodott. - Az oszlopot előbb ki lehetne faggatni, mint ezt az újságbúvárt!
    Nem volt más választás, egyből a lényegre tért.
     - Őrzi az épületet valamilyen állat? - szólt be a fülkébe ismét.
    A portás végre abbahagyta a lapozgatást, szembefordult vele, és unottan előrehajolt egészen a kisablakig.
     - Csak nem akarsz betörni? - nézett rá fáradt szemekkel.
     - Ugyan már! Örülök, hogy elhagyhatom az iskolát a tanítás végén. - felet David közömbösséget színlelve, és várakozott tovább, hátha végre kap valamilyen választ.
     - Akkor meg? Talán hozni akarsz egyet? - ásított ki magából egy újabb kérdést.
     - Azt lehet? - nézett bele Dave kissé pimaszul a vizenyős barna szemekbe, mire a másik rádörrent:
     - Miért is tartasz fel kora reggel ilyen barom kérdésekkel?
     - Csak tudni akarom, hogy biztonságban vagyok-e! - felelt David ártatlan képpel.
     - Neked melyik lenne a biztonságosabb, ha lenne vagy ha nem? - állt fel a székéről a portás és indult kifelé.
    David megsejtette, hogy nemcsak az elgémberedett lábait akarja kinyújtóztatni, ezért inkább elhúzódva a kuckó üvegfalától replikázott tovább.
     - Hát az attól függ! Ha jól be van zárva napközben, akkor semmi baj nem lehet, nem igaz? - kérdezett vissza.
    A férfi nem állt meg. Eltolta az útjából a székét, és kilépett a folyosóra. A feje éppen hogy átsiklott az ajtó felső kerete alatt.
     - Mondták már neked, hogy nem csak az állatok lehetnek veszélyesek? - kérdezte, miközben a nadrágjába visszatűrte a kihúzott ingjét.
     - David megértette a célzást, és az emeletre vezető lépcsők felé mozdulva szólt újból.
     - Rendben! - tette fel a kezét. - Gondoltam, egy portás mindent tud, de ha nem, az se baj! Nem kell azt szégyellni! - hátrált vigyorogva, de hiába érezte magát biztonságban, a férfi rendkívül fürge volt.
    A pimasz szövegre megugrott, és hosszú lábaival pillanatok alatt mögötte termett...

***
 "A harmadik órában"
című fejezetből

... - Felnőtt emberek..., hm... láthatatlan támadókban hisznek. Az ember azt hinné, hogy csak a gyerekek fantáziálhatnak. Micsoda szamárs... - találta el egy bődületes ütés, ami letaglózta a padlóra, az első emeletre vezető lépcsőfordulóban. - Ki volt az? - üvöltött fel, és rémülten kapkodta a fejét jobbra-balra, de a közelében nem volt senki.
    Elszörnyedve tapogatta fájdalomtól lüktető orrát, ami pillanatok alatt a kétszeresére dagadt. Zsebkendőt kapott elő, azzal itatta az orrából ömlő vért, azután felállt, és kissé hátrahajolt fejjel megpróbált lebotorkálni az első emeletre.
     - Ezt nem hiszem el! Egy láthatatlan ököl vágott pofán! - dőlt a korlátnak, de egy újabb lökés letaszította onnan is.
    A lendülete akkora iramban vitte, hogy még kiáltani sem volt ideje. Olyan sebesen szökellt le az elsőre - kényszerből kihagyva néhány lépcsőfokot -, mint egy gazella.
    Mielőtt azonban a folyosóra zuhanhatott volna, egy szintén láthatatlan valami az útját állva megfékezte az esését, amivel megmentette attól, hogy a keramiton összetörje magát.
    Mr. Scott talpon maradt, de a korlát tövében álló fém szemetesláda hatalmas robajjal felborult, és bedöngött a szemközti nyitott fiúmosdóba úgy, hogy nem ért hozzá senki, még ő sem...

***
 "A zordkristály megszerzése"
című fejezetből

... - Ez őrület! - ugrott Dave az emelkedőre, de az álmélkodása miatt kicsit későn.
    Loholt fölfelé, viszont nem számolt az állat valóságos hosszúságával. A fenevad ugyanis a tanárlánc mögött felágaskodott és kígyónyaka segítségével megpróbálta lehalászni őt a két és félméteres magasságból, ahová addigra felfutott.
     - Ha feldugod a fejed, belerúgok! - üvöltött rá Dave a falra tapadva, de a szörny kitartóan próbálkozott.
     - Ez az én területem! Megbánod még, hogy betetted ide a lábad! - jött a fenyegetés, sorozatos morgásokkal együtt.
    David, ha már beígérte, rúgott egyenesen a pofájába. A jól irányzott találattal sikerült is teret nyernie a továbbfutáshoz, viszont bele kellett húznia, mert közben az étkezőbe vonuló tanárok miatt az üldözője előtt is felszabadult az út...

                                                                       ***

     - Nem majrézhatok ennyire! A félelem elnyomja a józan gondolatokat - próbálta Awu figyelmeztetésével csillapítani felfokozott érzelmeit, viszont amit könnyű volt kimondani, azt nem volt egyszerű véghez is vinni.
     A várakozás viszont értelmetlen volt. - Ha ez kell, hát tessék! - fújtatott és rátette mindkét kezét, amitől a kristály azonnal felizzott.
     Amint megérintette, ismét eleredt a vér az apró pontocskákból, de hiába próbálkozott, se felemelni, sem elengedni nem tudta. ugyanúgy rátapadtak a kezei, mint annak előtte a Delyon kristályára. A kísértetiesen megismétlődött eset rémült gondolatokat ébresztett benne.
     - Ha legutóbb Yndea keze volt a leszorító erő, akkor ez most kié? - nyomult elő a kérdés, miután erősen nézni, szuggerálni kezdte saját kezeit, hátha felfedez rajtuk valamit.
    Pattanásig feszültek az erei, a szeme se rezdült, míg a kitartásának eredményeképpen végre meglátott valamit. Két szellemkéz nehezedett az övéire, hosszú görcsös ujjakkal, amik még véletlenül sem hasonlítottak Yndea kezeire.
    A zordkristály ugyancsak elitta a vérét és eleinte a forrósága is borzasztó fájdalommal járt. Az előző esettel ellentétben viszont nem a rátapadt kéz hűsítette az övét, hanem a saját vére hűtötte le a forrón izzó ásványt...