A SAMY-HEGY TITKA AJÁNLÓ

	A ZORDKRISTÁLY I. rész	AZ ÁTJUTÁS KAPUJÁBAN III. rész

Részletek a regényből:

"A smaragdok energiája"
című fejezetből

     - George! - ismert rá férjére. - Mi lett veled? - rázogatta, majd gyengéden pofozgatni kezdte sápadt arcát. Percekig élesztgette, míg végre sikerrel járt.
     - Mi történt? - eszmélt George, s kábán hunyorgott, miközben reflexszerűen megmarkolta az egyik kígyót, mely feltehetőleg el-mélázott a táskája alatt. - Nézd, mit fogtam. - tartotta maga elé.
     - Jaj! Dobd el gyorsan, nehogy megmarjon! - sikkantott Emília.
George azonban nem kapkodta el a dolgot, inkább jó alaposan szemügyre vette a hüllőt: előbb a kígyóktól eltérő merev testére figyelt fel, melyet sima felületű, övszerű gyűrűkké rendeződött, vastag bőrpikkely borított, majd hüvelykujjával az oldalát simította, ahol jellegzetesen végigfutó, árokszerű befűződést tapintott. A gyors vizsgálat után, tiltakozva rázta meg a fejét.
     - Nem árthat. Ez nem kígyó, hanem egy seltopuzik. Egy lábatlangyík - mondta. - Csak a színét találom kissé furcsának...
     - Rengeteg volt belőle, és mind rajtad tanyázott.
     - Rajtam?
     - Igen. Olyan ügyesen álcázták magukat, hogy téged nem is lehetett látni tőlük.
     - Ne mondd már, ez őrültség!
     - Hidd csak el! Meg se mozdultak. egymásba fonódtak a fa tövében, és elszáradt gallyaknak álcázták magukat. Csak az én kis madaram hangjára elevenedtek meg.
     - Ah. már sejtem, hogy miről lehet szó... - bólintott George. - Különleges pigment lehet a bőrükben, ami a színváltoztatásban segíti őket - helyezte rá próbaképpen az elkapott példányt mohazöld táskájára, ahol be is bizonyosodott az állítása: a hüllő bőre fél percen belül a táska színében pompázott. - Látod, erről beszélek! - mutatta. - Biztos, közük van a szigethez, mert az evilági lábatlangyík nem rendelkezik ilyen tulajdonságokkal - motyogta halkan, és letette a különleges hüllőt az avarba.

***
"A legelső utazás"
című fejezetből

Előbb egy terjedelmes erdőre figyelt fel a mélyben, aztán hirtelen emelkedni kezdtek a fák, és pillanatok alatt körbefogták őket. Döbbenten nézte, bár néha már élvezte is, amit lát. Minél lazábban szemlélte a változásokat, annál sebesebb iramban jutott előre.
- Na végre... érzem, hogy átéled az utat! - érkeztek dicsérő szavak Yndeától. - Figyeld meg, ezután mennyivel gyorsabb lesz!
- Meg se mozdulok, mégis repülök! Fantasztikus érzés! - ujjongott George, ahogy a fák elszlalomoztak mellettük. - Az meg mi ott? - pislogott rémülten egy barátságos kis tóra, mely egy szemvillanás alatt bukkant elő a fák közül. - Hoppá, vigyázzunk... túlságosan közel van! - kiáltozott, de hiába: a teste oly hévvel hatolt át a nyugodt kis tó, égkék víztükrén, hogy azt még egy zuhanórepüléssel vadászó jégmadár is megirigyelhette volna. - Mi történik... hogy lehet ez? - tapogatta a szárazon maradt testét, ruháját (ráadásul normálisan lélegzett), míg megállás nélkül suhant lefelé a víz alatt, egyenesen a tófenék vastag iszapjába. - Feladom, ez már nekem túl sok! - csukta be a szemét: ennyi képtelenség után ne is lássa, mi zajlik az út további részén...

***
"Az eylodik"
című fejezetből

A hatalmas vynnar komótosan indult felé. Jóllakottnak látszott, mintha magában a mozgás is teher volna számára. Lassú hullámzásakor a degeszre tömött hasa minden egyes lépésnél súrolta a földet. Hosszú, horgas karmai éles vájatokat kapartak a homokporos sziklába, miközben a talajhoz dörzsölte a pofáját, amellyel - mint ösztönös mozdulattal - a szájáról lecsurgó, sűrűre összeállt nyáltól szabadította meg kerek pikkelyekből álló páncélos bőrét.
      George mindeddig a percig hiányolta az óriást, de a találkozás ténye mégis gombócot gyúrt a torkába. Egyre hevesebb pulzussal méregette a kettejük közt fogyatkozó távolságot, míg megkönnyebbülésére Medaron egyszer csak megállt, és fújtató hörgés kíséretében, nyugtató gondolatokat sugallt felé:
     - Köszöntelek, George Ashton! Örülök, hogy végre itt láthatlak az Átjutás kapujában!

                                                                      ***

...és ezzel betelt a pohár.
     - Mi vagyok én?! - hördült fel George, megelégelve a róla szóló pimaszságot, mely hallatán a tuatarák csodálkozva kapkodni kezdték a fejüket.
     - Megértett minket. - eszmélt a tüskés, és sebtében megindult simahátú társai felé. De George is fürge volt ám: hirtelen lehajolt érte, megragadta, és felkapta a földről.
     - Úgy bizony, egy bambaláb már csak ilyen! - emelte maga elé a hüllőt. - Te gúnyolódtál, vagy a társaid? - nézett a gyík szemébe.
     - Csak nem vagy sértődős?
     - Dehogy! Minden vágyam, hogy gúnyolódjanak rajtam...
     - Azonnal tegyél le, én nem bántottalak! - ellenkezett a hüllő.
     - Még én sem - markolta jó erősen George; a kis ficánkoló nem is bírta kitekerni gyenge testét a szorításából.
     - Rendben, figyelj! - pihent szusszanásnyit a tüskés. - Ha most elengedsz, nem látsz többé - közölte, majd kapálózott tovább.
     - Óriási ajánlat... de ki tudja? Lehet, hogy két perc múlva elölről kezditek az egészet. Tíz olyan micsodáért, amiben fogadtatok, talán érdemes - kételkedett George, felfigyelve közben az egyik sima-hátúra, amint az hirtelen ráugrott a cipőjére, és erőszakosan meg-indult felfelé a nadrágszárán.
     - Ha nem teszed le Ubyt, megjárod! - törtetett a hüllő, és mérgesen harapdálta George nadrágját.
    George nem érzett fájdalmat, de azért lenyúlt érte, és egy laza mozdulattal lepöckölte magáról a kis fenyegetőzőt - ezután nevetve eltáncolt a két simahátú elől. (Persze nagy gonddal, nehogy rá-lépjen a törtető méregzsákokra.)
     - Nem engedjük, hogy magaddal vidd őt! - érzékelte a tuatarák kétségbeesett tiltakozását, ám ezen csak kacagni lehetett.
     - Dehogy viszem. itt eszem meg! - színlelt kuncogva George, nem számítva arra, hogy a kis hüllők bizony komolyan veszik a szavait; egyszerre dermedt le mindkettő a lába előtt.

***
"Eylod, a káprázatos város"
című fejezetből

Óriási kavarodás lett. A zwuoőrök előbb távolabb taszigálták sebhelyes társukat, majd eléálltak, és a testükkel próbálták megvédeni Medaron további haragja elől - volt is mitől tartaniuk! Félelemmel teli csend lett egyszeriben, a Chadyn viszont nem érte be ennyivel: hörögve megindult a támadó - és az azt védelmező sereglet felé. Mozgása az előbbi tempóhoz képest komótosnak tűnt, ennek ellenére mindannyian sejthették, hogy ez csak a látszat. Senki sem tudhatta, hogy mi lesz a sebhelyes sorsa. Ráadásként a fejedelem hirtelen megelégelte a zwuok tömörülését, és egyetlen, de erőteljes morgással elzavarta a felesleget maga elől. Immár egyedül a sebhelyes maradt előtte - a többiek nem mertek ellenszegülni az akaratának. Csak távolabbról nézhették riadt borzongással, amint a lomhának tűnő óriás egy szemvillanás alatt az arrogáns zwuora ugrik, és teljes súlyával ráfekszik az állatra.

                                                                      ***

     - Én épségben szeretnék ám hazaérni! - húzta az időt.
     - Nem kell berezelni! - morgott rá a Chadyn, majd a fyodához fordult. - Der, hány embert ejtettél le eddig? - kérdezte tőle.
     - Nem számoltam... de volt köztük, akit el is kaptam - érzékelte a választ George, amitől a rosszullét kerülgette.
    Felemelt karral éppen a tiltakozását akarta bejelenteni, amikor Dozáliusz minden átmenet nélkül rácsörtetett a lábára, és szándékosan meg is taposta egy kicsit. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy szórakoznak vele. Csípőre tette a kezét, és elhúzta a száját.
     - Vagy úgy... már értem! Der... hány embert is ejtettél le eddig? - vonta kérdőre a szárnyas gyíkot ő maga is.
     - Mindenki leesett, aki le akart esni - felelt a fyoda, s még fújt is egyet, George pedig nagyot kacagott, majd enyhe félelemgrimasszal az arcán mégis felült a hüllő hátára.
     - Aztán lassan repüljünk! - simította meg ezután a közel négy méter fesztávolságú, csonterezett szárnyakat, amelyekről a vedlés következményeként részletekben pörgött le az elhalt felső hám-réteg, hogy a felszabadult viaszos bőrpikkelyek, megújult külsővel szívhassák magukba az Esys tápláló sugarait.
     - Lassan repülni?! Azt meg hogy kell?. Nem állhatok meg a levegőben! - értetlenkedett a fyoda.
     - Ugyan már! Tudod te is, hogy mire gondoltam... - nevetett fel George, miközben felemelkedtek a lebyák fölé, ahonnan utólag búcsút intett a varánuszoknak is. - Hogy tudtatok erre rávenni? - szorította erősen lábai közé a gyík hosszúkás testét, és hasalt a hátán, míg egyre magasabbról tekinthetett körbe a hüllősziget, Prupedy-Ayna csodálatos tájaira.

***
"A megkerült kulcs"
című fejezetből

David a szempár csapdájába került, mely, ha lassan is, de a tudatával próbálkozott. Rögvest ráébredt, hogy ez a szándéka, de már nem volt mit tenni ellene. Egy belső parancs azt sugallta: máshová nézzen, csakhogy az elméje megadta magát. Felfalták Mester szemei, és azon nyomban valamilyen komor föld alatti alagútrendszerbe repítették. A mérhetetlen borzalom falai közé került, ahol nem más, mint a gyűlölet volt az uralkodó erő. Nem értette, hogy mitől, de hirtelen a csontjáig hatolt a rettegés. Fájdalomtól remegett, de ennek sem tudta az okát. Ettől fogva viszont már nem szabadulni akart, hanem még többet megtapasztalni abból a világból. Egyre nagyobb iramot is érzett: lehet, hogy menekült, csak azt nem látta, hogy ki vagy mi elől. Hallott valamiféle morgást, sőt üvöltést is közben, hol távolabbról, majd egészen közel - mintha még a falak is hadat üzentek volna. Bekerítette hát a könyörtelen, zord erő, melyet a végtelen pusztítás éltetett. Ennek ellenére nem elkeseredett lett mindettől, hanem értetlen: - Ennyi volt, ez lenne a vég? - taglózta le az emésztő gondolat, amikor váratlanul, egy felvillanó, vakító fénnyel újabb reménysugár érkezett. A morgó lények szélsebes menekülésbe kezdtek, be a fénytelen járatokba, ahol ezután már csak sötét árnyaknak látszottak. Felszabadult végre...

***
"A szövetséges"
című fejezetből

     - Dyu, gyere ki az ágy alól! - szólította a hüllőt David, anyja jó-indulatára hagyatkozva.
    A kisfyoda félénken bújt elő, és óvatos lassúsággal David lába mögé húzódott - onnan lesett fel az asszonyra.
    Suzanne szája kinyílt ugyan, de egy árva hang sem jött ki rajta. Bent rekedt mind - ami ritka jelenségnek számított a családban.
     - Ne ijedj meg, mama... ő csak egy ártatlan kis jószág - próbálta mentegetni kis barátját David.
    Közben Martin is megjelent az ajtóban, és a felesége háta mögött, tátogással egybekötött mutogatásba kezdett. - Elment az eszed, fiam? - hadonászott rendületlenül, a következmény azonban nem várt fordulatot hozott.
    Suzanne, mint várható volt először megrökönyödött, de aztán egyik pillanatról a másikra megenyhült. Szelíden csillogó szemei elárulták: Dyu félénk magatartása levette a lábáról.
     - Milyen aranyos, ahogy mögéd bújik! - ámult önfeledten.
    David közben gondolatilag rászólt Dyura.
     - Ki ne nyisd a szád. azzal elrontanál mindent! - utalt a nem éppen bizalomgerjesztő fogakra, és epedve várta anyja döntését.
    Súlyos percek teltek el - de végre megszületett az eredmény.
     - Rendben, fiúk, maradhat! - hangzott a tömör beleegyezés, amit egy erélyes figyelmeztetés követett: - De a konyhámba többet be ne tegye a lábát!
     - Miből gondolod, hogy ő volt? - horkant fel David.
     - A nyomokból. Már nem is csodálkozom, ilyen fogakkal!
     - Honnan tudsz a fogairól, hiszen csukva van a szája?
     - Amikor kibújt az ágy alól, akkor még nagyon is nyitva volt - felelt Suzanne, majd a férje felé pördült, és haragosan rápirított: - Lebuktatok! - szólt, aztán katonásan kisietett a szobából.
     - Akkor már öten vagyunk - nevetett fel David, mintha apja még nem értesült volna a tényekről...

***
"A szerződés"
című fejezetből

     - Ne az eszeddel akard megfogni, hanem az érzéseiddel! Ha eddig is a tudatodra hallgattál volna, nem látnád a kezemet sem. Hunyd le a szemed, és próbáld újból! - tanította Yndea, ám David ennek ellenére akárhogy is próbálkozott, gyűrű nélkül maradt.
     - Nem megy, sajnálom. - mentegetőzött, az idegességtől még a mellkasa is pumpált.
     - Ne add fel, sikerülni fog! Valóságnak képzeld! Látod, ahogy a kezem rátapad a melledre?
     - Igen, látom - válaszolt David, s ekkor az ujjak hirtelen megmarkolták a mellizmait, a ruháján keresztül.
     - Érzed az ujjaimat? - faggatta tovább Yndea, és egyre erősebben markolt a húsába.
     - Igen... de ez borzasztóan fáj!
     - Akkor szabadulj meg tőle! Fogd meg a kezem!... Fogd meg! Fogd, fogd, fogd...!!! - parancsolta vég nélkül a Shalym, a könyörtelen szorítása közepette.
    David az elviselhetetlen fájdalom ellenére csak a ruháját volt képes megfogni - de azt jó alaposan meg is gyűrte. A gondolatok összefolytak, a kínok mellett pedig már a dühtől se látott. Először csak a kézre haragudott, de aztán Yndea egész személyére. Csak egy dolog járt a fejében: miért kínozza? Egyfolytában zsongott az agya is a parancstól, míg végül az egész gyötrelem egy elkeseredett kiabálásba torkollt.
     - Kérem, Yndea, engedjen el! Miért teszi ezt?... Hagyja abba! - üvöltötte szakadatlan...

***
"A naptár titka"
című fejezetből

Várjunk csak! Március tizenhatodikán az "Sz" mellé ezt írta: "Rengett az egész sziget! A neryk tavánál voltam. Sikerült a mentés. Micsoda nap volt ez, amíg élek nem felejtem el!" Rengett a sziget? Csak nem Prupedy-Ayna?
     - Én még nem éltem akkor - mentegetőzött Yllanon. - Az "Sz" bizonyára a szigetet jelenti - találgatott, s közben egy fejmozdulattal az ablak felé bökött. - Nem adsz kegyelmet a léhűtőknek?
    A két fyoda közben valószínűleg belátta, ha nem akarják az éj-szakát a keskeny ablakpárkányon tölteni, akkor le kell higgadniuk. A helyhiány miatt a testük az ablaküveghez tapad - így várták kitartó türelemmel, hogy házigazdájuk jobb belátásra térjen.
     - Na jól van, itt aludhattok! - tárta ki az ablakot David. Ezen felbuzdulva a kicsik gyorsan beszálltak, majd örömteli vinnyogások közepette, a legnagyobb természetességgel rátelepedtek ők is az ágyra. - Mi van, mit akartok az ágyamon? - förmedt rájuk. - Ez nem mesedélután... Húzzatok arrébb! Alig férek el mellettetek - helyezkedett el köztük, és már lapozott is tovább. - Március huszonöt: "Hazahoztam bifszteket." Ez is egy fontos bejegyzés lehetett. Április nyolc: "Bifsztek szépen rendbejött." Hm, kéthetes bifsztek? Vagy a gyomra volt nagyon jó George bácsinak, vagy itt nem egy hirtelen sült bélszínszeletről tesz említést! - nevetett fel.
     - Lapozz tovább, hátha ír még róla! - sürgette Dyu.
     - Április huszonhat: "Bifsztek már hatvan centisre megnőtt." Hoppá! Van valakinek ötlete? - nézett barátaira David.
     - Ha akarod, megkérdezzük a mamát! - ajánlotta Naoz.
     - Hogyne akarnám!
     - Nekem van egy sejtésem. Köze lehet a szigethez - állapította meg Yllanon, csakhogy ezzel nem lepett meg senkit...

***
"Wenol; a gyűrű ereje"
című fejezetből

     - Ezentúl óvatosabb leszek - derült Awu, de aztán váratlanul leszállt a talajra. - Bajt érzek, fiúk! - sugallta, és lassú hullámzással közeledett a következő elágazásig.
    Odaérve óvatosan kidugta a fejét, de visszakozni már nem volt ideje: három tobzoslábú páncélos pók ereszkedett rá hirtelen, és borotvaéles teknősszájukkal azonnal harapdálni kezdték a nyakát.
    Szerencsére a támadásuk nem járt sikerrel, mert a fyodának nagyon vastag volt a bőre. Ráadásként David és Der is azonnal a segítségére siettek, ami elégséges erőt jelentett a tobzoslábúak ellen.
    A hirtelen felbukkanó wanyodák azonban csak az előőrs tagjai voltak, mert a valóságos csapat még csak most közeledett - rengeteg páncélos lepte el hirtelen az alagutat.
     - Mit tegyünk? Őrült sokan vannak! - rémült meg David.
     - Kitartunk, ameddig csak tudunk! - kapta a választ, amit egy kárörvendő röhögés követett.
     - Lassan csócsáljátok őket, lássuk meddig olyan kitartóak! - ismerték fel Qatery hangját, ami után nem maradt más, mint a gyűrű segítsége.
     - Wenol, segíts! - üvöltött fájdalmasan David, épp egy újabb harapást élt át, majd hirtelen rászegezte a gyűrűt a folyosóból feléjük özönlő wanyodákra. - Űzd el innen őket! - adta ki az utasítást, miután a smaragdszemek felvillantak, és egy szemvillanás alatt szabadjára engedték a már oly sokszor látott sugarakat.
    Maga a látvány is elég félelmetes volt, de a következmény még David rémálmain is túltett...


Jó szórakozást kívánok!

Látogatók: 805