 |
| |
|
|
| |
|
|
  |
|
|
|
Részletek a regényből: |
|
|
III. |
|
|
|
"Sheridan apó sírja"
című fejezetből |
- Lassan sötétedik, bezárják a temetőt. Nem szeretnék itt éjszakázni! - fintorgott Kathy.
- Miért nem? - színlelt csodálkozást Russel. - Szippants bele a levegőbe! Harapni lehet, olyan tiszta.
- Majd ha a temetőőr kutyája harap a fenekedbe, rájössz, hogy a tiszta levegő nem minden. Húzzunk!
Ez volt a végszó - hang nélkül a kijárat felé vették az irányt.
- Remélem, még nem zárták be a kaput! - aggódott Scott.
- Még nincs öt óra - nyugtatta David.
- Ezek a kripták nem valami szívderítők. Nézzétek csak, az egyik kripta nyitva maradt! - torzult el Russel arca a félretolt márványtető láttán. - Szerintetek, véletlenül hagyták nyitva, vagy van odalent valaki?
- Ne majrézz, azon a keskeny nyíláson nem juthat le senki! - rivallt rá Kathy.
- Várjatok, ezt nem hiszem el! - torpant meg ijedten David. - Az a bokor. előttünk ötven méterre. Látjátok?
- Mi van vele?
- Idefelé nem volt ott.
- Csak azt ne mondd, hogy te minden bokrot megjegyzel! - förmedt rá Scott. - Én már a visszaútban sem vagyok biztos.
- Én is csak azért emlékszem, mert pontosan ott kell lennie a vízcsapnak. Idefelé láttam, amint egy néni vizet vett az üvegébe.
- Rosszul emlékszel.
- Nem, nem. - ingatta a fejét David. - Most vált bizonyossá. Ne engem nézzetek, hanem a bokrot! - bökött felé, miközben hátrált, és húzta magával a társait is.
A többieket valóban húzni kellett, mert letaglózta őket a látvány: a bokor megindult feléjük.
- Mi. mi ez? - sikkantott Kathy.
- Talán a szürkület teszi ezt velünk? - álmélkodott Scott.
- Nem, ezt a bokor teszi velünk.
- Igazad lehet, elég gyorsan pödör. És különváltak az ágak!
- Ezek nem ágak. Ezek roekyk. - jelentette ki David.
- Micsodák?!
- Botsáskára hasonlító hüllők. Futás!
- Sáskák is. hüllők is? - mormogott Scott. - De hová fussunk? Nézzétek, szétszélednek! - kiáltozott rémülten.
A méteres nagyságú roekyk közben tényleg különváltak; mintha lábakat növesztő faágak szaladgáltak volna - a rémülethez pedig még a szürkület csalfa árnyjátéka is társult.
- Maradjunk együtt! - tanácsolta David, és intett a többieknek, hogy tömörüljenek mellé. - Görcsben áll a gyomrom, ellenséges energiahullámokat érzek.
- Nem csoda, hiszen mindjárt bekerítenek minket. Csinálj valamit! - kapta el a karját Kathy.
- Tehetetlen vagyok. Követhetetlen a mozgásuk, és ráadásul óriásit harapnak.
- Csak nem belém! Gyertek a kriptába! - pattant fürgén Scott. Ha egyszerre nekigyürkőzünk, eltolhatjuk a fedelét!
- Igaza van!. Mozduljatok! - ugrott mellé Russel.
- Nem tetszik ez nekem. - csatlakozott David, de azért segített eltolni a márványlapot.
- Csak nem félsz?. Csodálkozom rajtad! - ugrott le elsőként a kripta lépcsőjére Scott. - Iparkodjatok! - kiáltott.
A többiek sem mélázhattak - a roekyk már körbevették őket.
- Gyorsan húzzuk be a lapot!
- Itt egy láb. Pfuj! Takarodj! - öklözött félelmében Russel. - Húzzuk már. bejönnek! - kiáltozott erőlködve a hatalmas márványlap súlya alatt.
- Piszok nehéz ez a márvány. nem bírok vele! Au, a kezem! - csépelte a törekvő lábakat David.
- Én mindjárt rosszul leszek! - sápadozott Kathy.
- Az anyját, engem is megharapott! - kapta el a kezét bosszúsan Scott. - Van valakinek ötlete?
David erre szó nélkül kitolta az öklét két roeky láb között a szabadba. - Wenol.! - irányította gondolatát a Mindenkori Chadynhoz.
- Mit csinálsz, David, normális vagy? Leharapják a kezed! - förmedt rá Kathy.
Az ötlet normális volt, bár igen veszélyes. Szerencsére azonban a gyűrűminta rögtön átváltozott, és fényleni kezdett, mely láttán a roekyk pánikszerűen kikapdosták a lábaikat, és egyéb törekvő testrészeiket a kriptából. Felszabadult a nyílás.
- Hova tűntek? - csodálkozott Scott, hiszen ő nem láthatta a felvillanó gyűrűt.
- Nem mindegy? Menjünk! - ugrott volna Russel, csakhogy a márványlap hirtelen megindult, és könnyedén, egy kattanásnyi idő alatt a helyére csusszant; lezárult a kripta.
David is épphogy vissza tudta kapni az öklét, aztán gyorsan bekapcsolta a telefonja világítását.
- Becsukódott, pedig hozzá sem értünk! - furcsállta Russel.
- Mert fentről zárta ránk valaki. Láttam az ujjait - közölte remegő hangon Kathy. - Hogyhogy őt nem bántják ezek a vadak?
- Mert az a valaki közéjük tartozik. Ez a kripta, csapda volt. - fújt egy nagyot David, és lebotorkált a kripta termébe. - Négy sír van a falban. Elég szűkös ez a terem, alig van levegő...
|
***
"Medaron az épületben"
című fejezetből
|
Időközben besötétedett. Odakinn a havas táj világított, ugyanakkor a nagy üvegajtónál és az ebédlőbe vezető kis ajtó fölött is égett a villany - igaz ezek sok fényt nem szolgáltattak. A Botanika sarkán szintén működött egy lámpa, mely a kis ház környékére szórta a fényt.
Az ajtó előtt Drideof és Prulial hevert. Eszük ágában sem volt bóklászni, amiért David mérges lett rájuk. Így egyedül Yllanonban bízhatott, illetve talán Wenol segítségét is kérhette volna, de nem akart nyomokat hagyni maga után. Egyfolytában azon törte a fejét, mi módon szólhatna a dogoknak - mert kiabálni nem akart -, amikor a tó felől egy hatalmas, sötét lény bukkant elő. Alakja és termete kísértetiesen hasonlított Wenolra, a Mindenkori Chadyn ily megjelenése azonban kizárható volt. Jövetelére mindkét eb felugrott, aztán az egyik loholni kezdett a főépület felé. Az épület tövéből felnézett, és vakkantott egyet: Drideof volt az.
- Bezártak a terembe! - kiabált le susogva David.
- Tudom. Várj türelemmel! - sugallt a dog, aztán eszeveszett ugatásba kezdett, amelyre Prulial fülsiketítő vonítással válaszolt, a hatalmas lény pedig elindult az épület felé.
A távolság csökkenésével az óriás alakja is felismerhetővé vált: egy ötméteres varánusz közeledett, majd a pálya szélénél megállt, és üdvözlésképpen bólogatni kezdett David felé.
- Vigyázz, és csukd be az ablakot! - küldte utasító gondolatait, aztán erőteljes hullámzással megiramodott az ebédlő irányába.
A dogok hangja fellármázta a birtokot. Mr. Dreed idegesen rohant ki az udvarra, és próbálta lecsendesíteni Drideofot. Mester is ekkor ért ki, de mielőtt becsukódott volna mögötte az üvegajtó, Drideof felszaladt a lépcsőn, és besurrant az épületbe.
- Megvesztek ezek? - szaladt utána a portás. - Mit tegyek, le-rohant az alagsorba? - üvöltött ki az épületből.
- Menj utána! - utasította ingerülten a gondnok. - Én megnézem, miért nyüszít a másik! - futott a Botanikához.
David porcikáit ebben a pillanatban idegesítő érzés járta át. A kutyák elterelték a figyelmét, ezért csak most kezdett tűnődni a varánusz figyelmeztetésén.
- Mire vigyázzak? - hajolt ki megint, de a varánuszt már nem látta sehol. - Bejött az épületbe.? - lépett hátra csodálkozva, pont időben, mert fél méterre tőle egy óriáskígyó ereszkedett épp lefelé a tetőről. - Psyos?! - csapta be pánikszerűen az ablakot, és gyorsan rá is zárta.
Az anakonda beleütközött az üvegbe, de nem zavartatta magát: neki az ajtóval szemközti, nyitva felejtett ablak is megfelelt.
- Nekem így is jó! - sugallt gúnyosan Psyos, aztán akadálytalanul besiklott a terembe.
- De nekem nem!. Figyelj csak! - tárta ki újból a hátsó ab-lakot David, s amíg Psyos a radiátoron siklott, ő kilépett a párkányra, majd átlendítette magát a szomszédos terembe úgy, hogy a testével lökte be az ablakszárnyat. - Ide nem jössz utánam! - ugrott, és ráfordította az ablakkilincset.
- Utolsó kalandod volt! - kutatott nyitott ablak után Psyos.
- A többit is bezárom! - kurjantott fel David, és szökkent volna a következő ablakhoz, csak közben nekiütközött a szemléltető csontváznak, és összeölelkezve elborult vele együtt. - Ááá!. Mi a kórság ez?! - üvöltött a koponya csókja után, mely a kivilágítatlan teremben igencsak őrjítő hatással volt rá. Eszeveszett gyorsasággal, darabokban hajította le a testére fonódott csontokat. - Bocs, öregem, de te akartad! - dobta el az utolsó kézdarabot is, aztán ziháltan szemügyre vette az ablakokat. - Milyen mázli, mind zárva van.! - vágta hanyatt magát kimerülten a padlón, szerette volna kiszuszogni az izgalmakat. A falakon és a plafonon észrevette a másik térsíkon gyülekező wanyodákat, de velük most nem foglalkozott. Remélte, hogy az ablak felől biztonságban van, ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy a menekülése csak időhúzás volt, a kijutása pedig továbbra is bizonytalan.
És ekkor robajszerű csapás érte az ajtót... |
***
"Az Átjutás kapujában"
című fejezetből
|
Mindvégig a megszokott útvonalon haladt, de hiába volt a víz alatt, vagy a hegy mélyén, egy pillanatra sem engedte el gondolataiból a szigetet. Ha ismeretlen tájat látott, nem érdekelte. Az elágazásoknál nem törte a fejét azon, hová vezetnek. Tudta, hogy az is az út része, mindaddig, amíg a végső állomás a fejében van. Egyre gyorsabban haladt, végül száguldott, míg egy nagy szakadék fölé nem ért, melyen fénylő térhíd vezetett keresztül. A híd túloldalán viszont egy fekete alak várt rá: Qatery. Éppolyan borzolt állapotban, hosszú fekete köpenyben, mint máskor. A köpeny alól viszont kivillant egy medalion, mégpedig a kirívó smaragddal a közepén.
A látvány egy szemvillanás alatt megtörte a koncentrációt, és egyben az utat is: David megállt Qatery előtt tíz méterre, a szakadék fölött.
- Jó volt a tervem, tudtam, hogy leállsz. - bólogatott gúnyosan Qatery. - Kivételesen egy alkut ajánlok - közölte váratlanul.
- Miféle alkut?
- Te nekem adod a fát, én pedig segítek hazavinni a barátodat.
Davidet mellbe vágta az ajánlat - persze nem a lehetőség, ha-nem a szokatlan viselkedés.
- Tudnám, mit akar ezzel? - tűnődött magában. - Qatery fája elhalt. Hiába ültetett egy másikat, annak idő kell még. Ellenben a Shalym fája élettel teli, vagyis több energiával rendelkezik, Yndea mégsem tud segíteni abban, hogy George bácsit hazavigyem. Ez itt a lényeg! - összegezte gondolatait, aztán megszólalt: - Maga sokkal gyengébb, mint a Shalym. és ostoba is. Azt hiszi, nem tudom, hogy csak Wenoltól fél? Söpörjön az utamból, amíg teheti!
- A fa nélkül? Soha!
- Ezt ugyan nem veszi el tőlem! A fogantyú épp elég volt.
- Miről karattyolsz? Taktikázol, hogy elvond a figyelmemet?
- Nem kell ehhez taktikázni. Erre egy a walok is képes - hozta szóba David, amikor Morayu segített rajta az első utazásakor.
- Walok?! Csak jöjjön egy is a közelembe!
- De nagy a szája!
- Elég ebből! Ide azt a gazt! - lángolt fel Qatery arca.
- Még mit nem!. Adja fel!
- Ennyire bízol a gyűrűdben? Akkor jól nyisd ki a szemed! - nyújtotta előre az öklét Qatery. - Látod az én gyűrűmet? - villant meg valami az ujján, a következő pillanatban pedig ugyanolyan fénysugárral, ahogy Wenol szokott, egy Psyos hosszúságú, krokodilfejű anakonda szellemalakja jelent meg a térbeli összekötő hídon. - Lássuk. Wenol, vagy Ahyál!
- Wenol elpusztíthatatlan, Ahyál nem győzhet! - kiáltott vissza David, míg megrökönyödve bűvölte az ismeretlen hüllőt.
- De igen. A küzdelmük alatt elveszem tőled Yndea fáját. Mi ez, ha nem győzelem? - röhögött magabiztosan Qatery.
- Bizony Qatery jól kalkulál. Wenol nem tud egyszerre kétfelé figyelni - gondolta végig az esélyeket David, vagyis mindenáron el kellett kerülnie az összecsapást.
Erre azonban csak egyetlen megoldás létezett: oly mértékű koncentrálás, amilyet még nem vitt végbe soha, aztán a villám-utazás, hogy mire Qatery észbe kap, ő már a szigeten legyen.
A kreynfejű anakonda azonban vészesen közeledett felé, tehát gyorsan kellett cselekednie.
- Adjon egy percet, átgondolnám! - húzta az időt, és két kézzel szorította a fát, de közben egyre mélyebben és áthatóbban a szigetre gondolt, mégpedig arra a vizuális élményre, amelyben George bácsit látta a Trewia partján.
A koncentrált gondolat azonnal megindította a térfolyosót. az ÁTJUTÁS KAPUJA felé. |
|
Részletek: |
|
II. |
| |
|
|
Jó szórakozást kívánok! |
|
| |
|
|
|
|
 |
|
|
 |
Látogatók:
1691 |
|
© 2007 Violet G. Waters Utolsó módosítás: 2007. 12. 08. |
 |
|
