 |
| |
|
|
| |
|
|
  |
|
|
|
Részletek a regényből: |
|
II. |
|
|
|
|
"Az ájult wanyoda"
című fejezetből |
- Milyen állat ez? - nyomult utána Scott.
- Wanyoda...
- Mi...minyoda?
- Egy wanyoda. De most fogd be! - vette észre a közeledő föld-rajztanárt David.
- Csodálom, fiúk, hogy még az épületben vannak! Darmery, egy elégtelent bepingáltam a naplóba.
- Muszáj volt?
- Nem adtam engedélyt arra, hogy elhagyd a termet.
- De ez a jegy nem a tudásomat minősíti!
- Az engedély nélküli távozásod sem a tisztelet jele volt.
- Tanár úr nem szokott ilyen felszínesen gondolkodni! Igazán tudhatná, hogy az igazi kincsek a mélységbe rejtőznek!
- Adjon egy zsebkendőt, Mr. Norton, mindjárt elsírom magam! - bődült fel Scott, és a tenyerébe temette az arcát.
- Ne dőljön be, Mr. Scott! Darmery dörzsölt alak.
- Tudom, épp ezért szemmel tartom.
- Csak nehogy megbánd!. Bocsásson meg, tanár úr, de nekem most mennem kell! - közölte nagyon komolyan David, aztán sarkon fordult, és besietett a terembe.
- Szia, Dave! Elárulnád, honnan jöttél? - ugrott elé Kathy.
- A mosdóból.
- Nem most, hanem reggel.
- Hát. otthonról.
- Ilyen ruhában?
- Mi bajod vele?
- Szakadt vagy. és véres. Tudni akarom, hol jártál!
- Valóban az igazat akarod hallani?
- Ne merészelj hazudni!
- Rendben. Egy tó alatti mocsárban jártam, aztán még lejjebb, egy hegy belsejében.
- Megismételnéd? - fintorgott a lány.
- Ennyi nem volt elég?
- Valamivel érthetőbben!
- Én értem. - mosolygott David. - Rendben, figyelj! Úgy kezdődött, hogy elindultam egy térfolyosón, mely bevezetett a tó alá egy hatalmas mocsárvilág fölé. A lápból forró iszap tört fölfelé megszámlálhatatlanul sok kürtőn keresztül. Akkor derült ki, hogy ezeken a kürtőkön lehet lejutni a mélybe. Így kerültem a mocsár alá, egy hegy belsejébe.
- De ugye kialudtad magad?
- Az igazat akartad hallani.
- Te pedig egy fordított világról hablatyoltál.
- Tudtam, hogy megérted! - kacagott fel David.
- Darmery! Mutasd meg azt a csodabogarat Samnek! - vágta hátba váratlanul Scott.
- Azt kértem, hogy hallgass róla!
- Ne szórakozz már, David! Pont engem hagynál ki? - dohogott Russel.
- Sam a legjobb barátom. Mutasd már!
- Miféle csodabogarat? - kérdezte Kathy.
- Tudod, hogy a barátodat, hová húzta a biológiai kényszere?
- Fogd be, Scott! - Indultak kifelé mind a négyen.
- Nem fogom be! Darmery a lányvécébe járt - susogta Scott.
- Ez komoly?!
- Igen, ott voltam. de azért, mert egy ÁLLATOT láttam bemenni oda - hangsúlyozta a hazugságot David, hátha Kathy veszi a lapot.
- Te nem vagy normális! - fortyant fel fontoskodva a lány, míg a tekintete megértésről árulkodott.
- Na, hol van?. Látni akarom! - türelmetlenkedett Russel.
- Itt van a szekrényében - döngette meg az ajtót Scott.
David ezek után nem tehetett mást, kinyitotta szekrényt.
- Ő az - bökött a wanyoda felé, aki szemlátomást igencsak magához tért ez idő alatt; mind a hét lábával magasan megemelte nehéznek tűnő páncélját, és kitátott szájjal tudatta: senki se merészeljen hozzá nyúlni.
- Kicsit mérges.! - hátrált Scott.
- Te nem lennél mérges, ha előbb vízbe akarnának fojtani, aztán bezárnának egy szekrénybe? - lépett eléjük David. - Én mentettelek meg, nélkülem már nem élnél - sugallt lekuporodva a páncélosnak. - Hogy kerülsz ide, ebbe a világba?
- Nem emlékszem semmire. Arra sem, hogy ki mentett meg. Benned sem bízom, mert te a gonosz Yndea utódja vagy. Ne merészelj hozzám érni! - adott meglepő választ a wanyoda.
- Szépen vagyunk!. Egyelőre zárjuk vissza! - ajánlotta a kíváncsi társaknak David.
- Egy fenét! Szedjük ki valahogy! - pörgött fel Russel.
- Jó, akkor szedd ki! - állt el a fiú útjából David.
- Én?! Hiszen te raktad be!
- Igen, csakhogy akkor még eszméletlen volt!
- Üssük le!
- Kinyírnád, mert félsz tőle? - kérdezte gúnyosan David.
Ezen már mindannyian nevettek - talán csak a wanyoda nem.
|
***
"A zöld boríték"
című fejezetből
|
David olyan izgatottan vágyott a boríték tartalmára, hogy még a keze is reszketet a felnyitásakor. Két darab, fotóval illusztrált újságcikk-másolatot talált Alya könyvtárának 1981. március tizenegyedikei dátumával.
- Az egyik újságcikk Prolwo híradása... Mr. Nathan Goldberg írta... elég halványan látszik, 1883. április nyolcadikán - fürkészte az elöregedett írást. - A másik viszont egy itteni újságírónő, Miss Paula Bridwell irománya, csak ez egy hónappal későbbi.
- Figyeld Mr. Goldberg cikkét! "Sonatina tragédiája!" - olvasta a fejlécet Kathy. - "Odaveszett a barlangközösség!" Te hallottál erről? - kérdezte csodálkozva.
- Én nem. Sabyll, neked tudnod kéne!
- Én nem tudok semmit - röppent fel meglepő gyorsasággal Sabyll, és további közlés nélkül átröpült a szobaablakon.
- Megállj! Hova sietsz.? - ugrott fel David. - Még ilyet! Nem is vesz rólam tudomást - legyintett utána.
- Mert nem akar. Mintha puskából lőtték volna ki! - csóválta a fejét Kathy, aztán tovább nézegette Mr. Goldberg írását. - "A borzalom éjszakája! . A Samuel sziklái betemették Sonatinát, végleg elzárva a világtól a belső barlanglakásokat, és az ártatlanul szendergő lakosokat. Huszonhat család nyomtalanul eltűnt, az álmukból felriadt menekülők többségét pedig halálra zúzta a rettenetes súlyú sziklatörmelék. Harminckettő a halottak száma, és mindössze tizenöt lakos élte túl a szerencsétlenséget. Ők a megmenekülésüket egy ismeretlen lény titokzatos felbukkanásának köszönhetik, akinek a testét több tucat kígyó borította. Alya falu és Prolwo városa tehetetlenül szenved: a Samuel már nem enged be senkit a sziklái közé, így a mentés kimenetele kilátástalan. A páratlan életmódú közösség sorsa tehát megpecsételődött."
- Most hallgasd Miss Bridwell írását! - szólt közbe David. - "Alya gyászol. Mr. Erkyn Dealer, a gyógyító is odaveszett. Eltelt egy hónap, de a holttestére a mai napig nem találtak rá. A család a végső búcsút május hetedikén tartotta a plébánián, miután egy jelképes emlék-fejfát helyeztek el Alya temetőjében." - Egy viszonylag jó kép is van róla. Szerintem, ez lehet az a sír, amelyre a nagypapád Sheridan apó sírja mellett talált rá.
- Tudtam, hogy régen népes volt Sonatina. Most is több család él ott. De miért költöztek vissza egy ilyen tragédia után?
- Kiderítjük.
- Miss Bridwell a cikk végén szintén kihangsúlyozza az ismeretlen megmentőt - vezette az ujját a sorokon Kathy. - "Nem tudni, honnan jött, de önzetlen bátorsága életeket mentett. Köztük volt a gyógyító, Mr. Erkyn Dealer négyéves kislánya, Christine Dealer és a fivére, Mr. Eric Dealer is, akik úgyszintén a hegy áldozatai lehettek volna. Mr. Aledor Passade, a húsvivő látta, amint a kígyókkal teli lény kihozza a kislányt, majd látta őt visszafutni az egyik barlangba. És ekkor jött a következő omlás, amely örökre lezárta a barlangok bejáratát, így az önfeláldozó, titokzatos lény visszaútját is. A Dealer család őróla is megemlékezett egy "Megmentőnk" feliratú emlék-fejfával, melyet a gyógyító fejfájával együtt, közös sírhelyen helyeztek el Alya temetőjében."
- Látnom kell azt a sírt! Nincs kedved kirándulni a temetőbe? - csillant fel David szeme.
- Magadnál vagy?!
- Igaz, kibírom holnapig. |
***
"Solomy megmentése"
című fejezetből
|
David a lámpaoltás pillanatában a térfolyosóba ugrott. Nagyon összpontosított, hátha idegen közegbe érkezik.
- Idáig jó, csak valahogy vissza kéne majd jutnom a saját világomba - dünnyögte, aztán nekivágott az ismeretlen útnak. -Remélem, a Delyon útja ez is! - kanyargott találomra, majd zsebre rakta a lámpát, hiszen a falak kellő mennyiségben foszforeszkálták a fényt. Természetesen annyi esze volt már, hogy helyi köveket használva jelet hagyjon magának a falakon, ami most sorban emelkedő számokat jelentett, és persze arról is meggyőződött, hogy a számok ott maradnak-e, ahová karcolta őket. Az elágazásoknál állandó volt a dilemma: merre menjen? - Csak a kezeimre kell figyelnem, ameddig bizseregnek a hegek, addig nem lehet baj - folytatta bátran az útját, amíg az egyik alagút végében szokatlanul erős fényre figyelt fel. - Végre, ez már valami! - vette sietős-re a tempót, főleg, hogy a fény mellé különös zaj is társult: félelmetes morgás, emberi nyöszörgéssel és jajgatással keveredve. Futásnak eredt, míg egy tágas terembe nem ért. - Mekkora erő sugárzik a falakból! Ez csakis egy térgyűjtő-terem lehet. - figyelte a különböző világ járatait, melyek közül az egyik beomlott, ezáltal oda belátni sem lehetett a sűrűn kavargó porfelhő miatt. Csupán egy-két kesergő szófoszlány tudatta, hogy valamelyik törmelékes zugban egy ember kuporog. - Ki maga? - talált rá az emberre, aki meglepetésére nagyon öreg volt, de ami még ennél is jobban megdöbbentette: a saját vérében feküdt, és már csak hörögve szívta a levegőt megrendült tüdejébe. - Mi történt? Ki tette ezt.?
- Me...ne... - lihegte nagy kínnal az ember. - Mene...külj! - mutatott erőtlen kezével David háta mögé.
David nyomban pördült, még időben: egy Samy-zwuo ágaskodott fölé, a hosszú állkapcsát kitátva pedig már a fejét vette célba.
- Végre, újból találkoztunk! - sugallta hörögve a hüllő. - Most nem menekülsz! - csattant a borzalmas állkapocs.
- Meglátjuk! - rúgott az oldalába David, ugyanakkor maga elé tartva gyűrűs kezét, testével fedezte az öregember. - Wenol, küldj segítséget! - kérte az Örökfejedelem erejét.
A vynnarfejes gyűrűminta nyomban igazi ékszerré változott, a vynnar smaragdszemei pedig felizzottak, tudatva ezzel a félelmetes energiát.
A zwuo kissé hátrahőkölt, de most nem hátrált meg úgy, mint Awu kiszabadításakor.
- Solomyt magammal viszem. az életem árán is!
David feltételezte, az öregről lehet szó.
- Amíg engem látsz, addig ezt az embert nem bánthatod! - felelt a hüllőnek, miközben az öregember finoman megrugdosta őt, ily módon kérve a figyelmét.
- Nála van a medalion - suttogta, alig lehetett érteni.
- Miféle medalion?
- Nagyon fontos.
- Visszaszerezzük! - vágta rá elszántan David, felfigyelve a hüllő ujjai közt búvó ékszerre, mely Yndea medalionjára hasonlított: ásványok díszítették. - Nemhogy Solomyt, még ezt sem viszed magaddal! - jelentette ki harsányan, és emelte a kezét, hogy a gyűrűvel szerezzen érvényt szavainak.
A távoli segítségre azonban nem volt szükség - az oldalsó folyosóról egy kétméteres galléros agáma, egy walok ugrott elő, és rögvest belemart a zwuoba.
A zwuo fájdalmasan felhörgött, de hosszú pofájának hegyes tépőfogaival nyomban megragadta támadója egyébként is hiányos gallérját.
Az agáma ennek ellenére nem engedett: kitartóan harapdálta a zwuo oldal- s hátizmait, végsőkig felbőszítve ezzel ellenfelét.
- Mo...rayu, ne hagyd... magad! - bíztatta a gallérost az öreg.
A párbaj kimenetele bizony nem a hüllők termetétől függött. A robusztus hüllő hiába dobálta magát jobbra-balra, mégsem bírt a hátára tapadt walokkal.
- Shalym-utód, menekítsd innen Solomyt! - sugallta közben az agáma, váratlanul nagyot taszajtva a zwuon. - Ott a medalion, vidd azt is! - mordult az ékszer felé, mely a lökése hatására pottyant ki a görcsös karmok közül.
David azonnal felkapta a medaliont, aztán megfeszített izmokkal felemelte az öregembert a földről. (Elképedt saját erején, hiszen egy közel hatvan kilós embert tartott a karjában.)
- Merre menjek? - kérdezte tanácstalanul.
- Keresztül a törmeléken - mutatott a poros járatba az öreg.
Ez volt az egyetlen alagút, ahol a falakból nem áradt a fény. Ennek ellenére csak néhány méterig sikerült a behatolás.
- Megrekedtünk. Lefektetem ide, amíg elhordom a sziklákat.
- Kérem a medaliont! - suttogta az öreg, s tartotta a markát.
David az ernyedt tenyérbe helyezte az ékszert, ám mielőtt a törmelékkel foglakozott volna, visszatekintett a hüllőkre.
- Nem mehetek így el. Segítenem kell! - állapította meg az agáma már majdnem vesztes helyzetét. - Wenol, gyere! - hívta az Örökfejedelmet.
Wenol, az óriásvynnar szellemalakja azonnal megjelent, a teste nyomban hús-vér alakot öltött, majd vérmesen ráugrott a zwuora, és egyetlen mozdulattal leszakította annak bal hátsó lábát.
Az állat keserves üvöltést hallatott, aztán maradék három végtagjával, hosszú vércsíkot húzva maga után, bebicegett az egyik alagútba.
Az agáma megmenekült, bár a gallérjáról újabb darab vált le - ujjnyi bőrön himbálózott -, az egyik szeme is felduzzadt, melyet a vérmes ellensége hegyes karmai karistoltak véresre... |
***
"Psyos a múltban"
című fejezetből
|
David azonnal kiugrott a törzsből, és gyorsan körbetekintett a szobán: mindent ugyanúgy talált, ahogy előző alkalommal látta. Egy különös szag azonban megcsapta az orrát.
- Pipaszagot érzek.
- Figyelj, a balkonajtót valaki megnyitotta!
- Talán George bácsi hagyta nyitva.
- Kizárt, hiszen velem indult el. És ő nem pipázik.
- Akkor ki lehetett az?. A gondnok csak délután jön majd, és a kulcs is benne van a zárban.
- Ellenőrizd, zárva van-e az ajtó!
- Ez bizony zárva van - nyomta le a kilincset David. - Valaki mégis bejött. Mikor ment el George bácsi?
- Körülbelül egy órája.
- Amikor indultatok, nem vettél észre valami szokatlant?
- Mire gondolsz?
- Mivel az ajtó zárva van, a helyiség pedig füstös, ez jelentheti azt is, hogy valaki éjszakára megbújt a szobában.
- Yndea figyelmeztetett: az ajtót felejtsd el!
- Igen, már értem a nyugtalanságát. A balkonon sincs senki.
- Ne bámészkodj, használd ki az alkalmat!
- Igazad van - szökkent az íróasztalhoz David, s rögtön a jobb oldali fióksor legalsó fiókját tapogatta. - George bácsi ez alól húzott ki egy tálcát, és abba tette az iratokat. Láttam, de én nem tudom kihúzni!
- Előbb tekerd ki a fogantyút a legalsó fiókból!
- Megvan. És most?
- Mit látsz a végén?
- Egy lila ásványt.
- Az egy ametiszt. Most az asztalon sorakozó, pici fiókokra figyelj. szintén a jobb kezed felől! A hátsósor legalsó fiókját húzd ki, tedd félre, és kukkants be a helyére!
David rátenyerelt az asztalra, majdnem rá is feküdt.
- Aha! Egy lyukat látok az asztallapon, közel a sarokhoz.
- Az nem csak egy lyuk. Illeszd bele az ametisztet, az a kulcs!
- Ez George bácsi ötlete volt?
- Igen, George rendkívül elmés ember.
- De mennyire! - bólintott rá David, azonban a kulcs behelyezésével várt még. - Baljós érzésem van! - figyelt körbe izgatottan.
- Nekem is! Csúsztasd vissza a kisfiókot, és gyere! - csivitelt riadtan Sabyll, miközben valami leárnyékolta a napsugarakat a balkonajtóban.
David gyorsan visszatolta a kisfiókot, viszont egy tapodtat se mozdult: megrökönyödve leste, amint egy jelentős méretű óriás-kígyó ereszkedik le a tetőről.
- Mozdulj már! - sürgette Sabyll.
- Látom, Psyos is itt van. Nem is tudtam, hogy ekkora! Legalább tíz méter! - méregette tekintetével az anakondát David.
- Tizennégy. De honnan tudod a nevem? - sugallt az óriáskígyó, míg teljes testével besiklott a szobába.
- Megismerlek. Találkoztunk az Átjutás kapujában.
- A szigeten is jártál?. Még nem láttalak. Ki vagy te?
- Rossz a memóriád? Én vagyok a Shalym-utód - felelt pimaszul David, miközben óvatosan oldalazni kezdett Sabyll felé.
- Yndeának nincs utódja. Én tudnék erről - sziszegett az anakonda, majd érdeklődően az asztal fölé ágaskodott. - Hogy jutottál be. és mit matattál ennél az asztalnál? - szaglászott a nyelvével, ám úgy tűnt, nem talált határozott nyomot.
David nyomban kihasználta a kígyó figyelmetlenségét.
- Sabyll, készülj! - ugrott a törzsbe, csakhogy a tető oly gyorsan ereszkedett, hogy a bal lábfeje már nem fért át a nyíláson.
Természetesen Psyos figyelmét nem kerülte el a menekülési kísérlet: azonnal lecsapott David lábára.
- Szóval, te egy utazó vagy. Remélem, tudod, hogy ez volt az utolsó utad! - vájta mélyre fogait a cipőn keresztül.
- AU!!!... Sabyll, csinálj valamit! - ordított fájdalmasan David.
- Tarts ki, David! - emelte meg ismét a tetőt Sabyll, aztán kirepült a szobába, és csipkedni kezdte Psyos fejét.
David gyötrődve kapálózott, ugyanakkor attól rettegett: mi lesz, ha lezuhan a tető, és levágja a lábát? Ám a tető nemhogy zuhant volna, inkább felemelkedett, majd megállt a levegőben.
- A gyűrűddel megtarthattad volna a tetőt, Wenol energiája ebben is segíthet! - érzékelte váratlanul a Shalym korholását.
- Nagyon fáj a lábam! - hörgött David, miközben Psyos óriási erővel kirántotta őt a törzsből. Hiába kapaszkodott a kéregfalba, az anakonda fordított rajta egyet. majd még egyet, aztán behúzta őt egyenesen a karosszék és az íróasztal közé.
- Innen nem menekülsz! - sugallt Psyos, miközben a farkát villámgyorsan a dereka köré fonta.
- Nem kapok levegőt!. Wenol, segíts! - hívta az Örökfejedelmet David, mivel tudta, hogy a szobába Yndea nem követheti őt, ámde a gyűrű fémes megjelenésén, és felvillanásán kívül semmi egyéb nem történt.
- Most csak az erejét kérheted! Egyesítsd a tiéddel! - érzékelte Yndea tanácsait, így a kívánságát is csupán Wenol energiájára korlátozta.
Sabyll hihetetlen rohammal csipkedte, vájta Psyos húsát.
- Takarodj innen, átkozott tollpamacs! - kapott Sabyll felé az anakonda, de mivel elérni nem tudta, foglyán akarta kiélni a mérgét: kitátott szájjal csapott le rá.
Eddig a pillanatig David a kiszabadulásáért küzdött, de most gyorsan elmarta a fejéhez közelítő kígyószájat - elborzadt a hatalmas fogak láttán.
- Nem győzhetsz le! - szuszogott remegő karokkal, aztán a félig görcsbe állt ujjait belevájta Psyos szeme alá.
- Te nyomorult! - próbált harapni Psyos.David azonban őrült erővel feszítette a száját, és amennyire csak tudta, tolta el magától... |
***
"Mester haragja"
című fejezetből
|
Éppen Dr. Pravos ajtajához értek, amikor Mr. Rodney Walsh kikukkantott a tanári szobából.
- Pamela!. Telefonon keresnek! - szólt emelt hangon.
- Máris megyek! - intett vissza a tanárnő, ám közben Mester is megjelent a folyosó végében.
- Mi történt? - állt meg mellettük.
- Nézzen rá!
- Számomra ez nem újdonság - gúnyolódott a férfi. - De bízza csak rám, Pamela, majd én helyre teszem ezt a kölyköt! - ragadta meg David nyakát. - Figyelmeztettelek, hogy ne gyere többet ilyen koszosan az iskolába! - vonszolta magával a lakásáig, aztán belökte az ajtón.
- Hagyjon békén!. Mire készül.? - tiltakozott kézzel-lábbal David, de nem bírt a nagydarab gondnokkal.
- Megfürdetlek.
- Én nem vetkőzök le!
- Nem is kell! - felelt Mester, aztán David táskáit bedobta a sarokba, őt pedig belökte a zuhany alá. Ráöntött egy flaska tusfürdőt, és megengedte a csapot. - Ne spórolj a vízzel! Kint találkozunk! - nevetett, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
David sebtében lehajította magáról a kabátot.
- Szerencsére még nem ázott át! - morgott, aztán lemosta magáról a habot.
- Ez az ember nem teketóriázik, és nagyon utálhat! - röpült ki a kabátból Dyu.
- Ez kölcsönös... - kutatott tocsogó lábakkal törölköző után David. Az egyik szekrényben tisztálkodó szereket talált, a másikban tisztítókat, a harmadikban meglelte, amit keresett, mégsem nyúlt be érte. - Az anyját! Látod, amit én? - figyelte meredt tekintettel a törölközőkupacot, ahonnan egy karmos végű, tobzos láb meredt kifelé.
- Ez egy wanyodaláb! - csodálkozott Dyu.
Erre már a wanyoda feje is megjelent.
- Már itt sem hagytok békén? - sugallt szemrehányóan.
- Hogy kerülsz te ide?! - förmedt rá David.
- Mi közöd hozzá! - feleselt a wanyoda, aztán felmászott a törölközők tetejére, és megemelt páncéllal jelezte: támadni fog.
- Hagyd, David, majd én elintézem! - vinnyogott Dyu, miközben kifeszítette tűzvörös toroklebenyét, harcra készen kitátotta tűhegyes fogakkal teli száját, aztán elszántan nekiröpült a teknőshátú wanyodának.
- Ne, Dyu, hagyd...! - kapta el az utolsó pillanatban David. - Amíg ő nem bánt minket, nem mentség a támadás!
- Mindjárt a nyakadba ugrik!
- Majd ha megteszi, elbánunk vele.
- Én nem akartalak bántani - sugallt ismét a wanyoda.
- Mert látod, hogy ketten vagyunk! - ágált Dyu.
- Csak ne bízd el magad! Megtudtam, hogy tényleg a Shalym-utód mentette meg az életemet. Tartozom neki.
- Kitől tudtad meg? - kérdezte David.
- Nem árulom el.
- Ahogy akarod. Mi a neved?
- Oyde.
- Mester tudja, hogy itt vagy?
- Nem tudja. És nem is szeretném, ha megtudná!
- Tőlünk nem fogja, ebben biztos lehetsz! - rogyott rá a lehajtott vécéülőkére David. - Piszkosul sajog a lábam, ráadásul lázam is lehet már. - törölgette a homlokát. - És most, hogyan tovább?
- Vigyél engem is magaddal! - kérte a wanyoda.
- Csak nem képzeled, hogy téged is beenged a kabátja alá?! - tiltakozott Dyu. - Nem bízok benned, és utálom a családodat is!
- Nem kértem, hogy szeress! Mindössze annyi a kívánságom, hogy a Shalym-utód vigyen magával. El tudjátok képzelni, mit tenne velem ez az ember, ha rám találna?
- Agyoncsapna. De ki bánná?! - reagált Dyu.
Közelgő léptek zaja hallatszott.
- Gyorsan, Dyu, be a kabátomba!
- És én? - ijedt meg a wanyoda.
- Te oldd meg! - felelt Dyu.
- Shalym-utód, kérlek!
- Jól van, Oyde, gyere te is! Majd kiderül, hogy mennyire bízhatok benned. De ha megharapsz, menten agyonütlek!
- Én pedig leharapom a fejedet! - fenyegette Dyu is.
- Nyughassatok! - szólt rájuk David, miközben összegöngyölte a kabátot, aztán kilépett Mester különcmódon berendezett dolgozószobájába.
- Na, így már bemehetsz az orvoshoz, nem fogja elhányni ma-gát tőled!. De legközelebb magam sikállak meg hidegvízzel az udvaron! - lendítette az ajtóhoz a férfi.
- Ha ez magának örömet okoz!
- A pofádat most is átmoshatom!
- A sajátját sem ártana! - feleselt merészen David, aztán már csak arra eszmélt, hogy beszáll a szoba jobb felébe, a növényrengeteg közé - lendületes pofont kapott.
- Ezt már legelső alkalommal is megtehettem volna.
- Gondolom, epedve várta ezt a pillanatot - kászálódott ki két fa közül David. - Ínséges napjai lehettek!
- Azt hiszed, hogy ez nekem öröm?
- Nem hiszem, tudom.
Mester nagy levegőt szívott - látszott, visszatartja mérgét.- No, akkor most figyelj! - kapott elő egy spulni kötelet az asztalfiókból, majd megragadta David nyakát, bevonszolta őt a növényei közé, és az egyik vastagszárú fához csapta. - Lesz időd elgondolkodni a tiszteletről! - kötözte meg jó erősen a kezét a fatörzs túloldalán. - Most magadra hagylak, dolgom van. Majd jövök valamikor. Addig is jó szórakozást! - csörtetett röhögve az ajtóhoz, aztán becsapta maga után. |
|
Részletek: |
|
III. |
| |
|
|
Jó szórakozást kívánok! |
|
| |
|
|
|
|
 |
|
|
 |
Látogatók:
1690 |
|
© 2007 Violet G. Waters Utolsó módosítás: 2007. 12. 08. |
 |
|
